|  A
fekete bárány is bárány
Interjú
Gerlóczy Mártonnal, az Igazolt hiányzás címû
regény szerzõjével
Ahogy
az lenni szokott, ha egy mû felháborodást, vagy éppen
megnyugvást vált ki az emberekbõl, arra már azt mondjuk,
értékkel bír, de mit mond minderrõl a szerzõ?! Több
interjú készült veled az elmúlt pár hónapban,
s elmondhatjuk, hogy leginkább a szûkszavúság tulajdonsága
szivárgott ki rólad ezek során. Melyik lenne az a kérdés,
amit feltennél magadnak, mint kérdezõ vagy mint olvasó?
Nincs
már baromira eleged ebbõl az egészbõl? Mert erre õszintén
tudnék válaszolni
Nincs
már baromira eleged ebbõl az egészbõl?
Hát
már dehogy nincs. Gyermekkoromban a nagyszüleim szomszédságában
egy öreg hölgy azt mondta anyámnak, hogy szerinte ez a gyerek
autista, mert soha egy szót nem szól. Anyám persze tudta,
hogy olyanokkal, akiket nem ismerek vagy pedig nem szimpatikusak nekem, nem beszélek.
Szegény újságíró ugyan nem tehet róla,
hogy nem ismerem, de hát mégsincs ínyemre az elsõ
találkozásunkkor a személyeskedés.
Melyik
volt az a bárhol megjelent írás rólad, amit a legnagyobb
nyugalommal vagy egyetértéssel fogadtál? Nyugalommal
nem fogadhatunk semmilyen írást, hiszen maga az írás
egy életre szól és ezért a rengeteg reakció-forma
pozitív vagy negatív hatású nyugalom érzését
sem biztosíthatja.Mert hiszen ami nagyon pozitív, és ami
nagyon negatív, az egyaránt elfogultságra vagy valamiféle
indulatra enged következtetni. Természetesen volt, ami meghatott.
Megkérdezhetem,
hogy melyik volt ez? Igen. Bacher Iván
publicisztikája volt ez.
Megesett,
hogy bármilyen –akár megjelent, akár a könyved
honlapjára megjegyzett- kritika megbántott? Igen,
elõfordult. Természetesen lelki sérülést, tehát
valódi fájdalmat egyik sem okozott, kiváltképp az
internetes felszólalók véleménynyilvánítása
esetében, akik névtelenül és ezzel visszaélve
szabadon, és következmények nélkül fogalmaztak.
De nekem persze vállalnom kell a következményeket, és
ez is csak egy a sok közül.
Számoltál-e
elõre a következmények sokaságával? Nem
gondoltam bele a következményekbe, és továbbra sem óhajtok
megbékélni velük, mert ezek a konvenciók befolyásolják
személyiségbeli fejlõdésemet, szocializálódásomat.
Inkább elviseltem a torokfájást, minthogy kamillateát
igyak.
Jut eszembe, a legkedveltebb vélemény
rólad az, hogy antiszociális vagy. Ez mennyiben meríti ki
az igazságot? Azt gondolom, hogy ez teljes
mértékben kimeríti nem csak az igazságot, hanem engem
is.
Van-e olyan réteg, generáció
vagy akárki, akinek olvasásra ajánlod regényedet? Ezt
természetesen idõvel a közvélemény dönti
el és határozza meg, de érdekes, hogy kérdezed, mert
pont ma esett meg egy dedikálás alkalmával, hogy egy lány,
aki egy tizenötödik kerületi gimnázium tanulója,
beszámolt arról, hogy iskolájában kötelezõ
olvasmány volt a könyvem idén. Azt is hallottam, hogy az Eötvös
gimnázium egyik fakultációján kötelezõ
volt.
Ha jól sejtem, a kötelezõ
olvasmányoknak nagy ellenzõje lehetsz. Amit
nem akartam, azt nem olvastam el. Ugyanezzel a jogával élhet egy
tanuló. Aminek viszont nagyon örülök, hogy akadnak olyan
tanárok, akik hajlandóak a szakmai önbecsülésüket
háttérbe helyezni, és sokszínûen gondolkodni,
valamint erre ösztönözni tanítványaikat is.
Mit
szerettél legjobban az iskolában? Azt
a pár kollegámat, akikkel kellemesen elszórakozhattuk az
idõt. Mivel az ember nem csordában vonul, a fekete bárány
is bárány, csak a színe más. Ettõl még
nem lóg ki. Mellesleg többnyire feketébe öltözöm.
Önbizalmad
kérdése-e szerinted, hogy amit leírtál azt leírtad? Bízom
magamban, ez minden embernek kötelessége, hiszen ha másokban
bízunk, feltételezzük, hogy az illetõ bízik magában.
A másokban való bizalom pedig kockázatos.
Könnyen
pofára eshetünk, ezért jó magunkban bízni.
Keresztülment
változáson ez az önbizalom? Erõsségi
fokozatot váltott, mivel környezetet is.
Kezedbe
vetted és elolvastad-e az írásodat eljátszva, hogy
önmagad olvasója vagy? Lehetetlen
lenne eljátszani, de egyszer egy pillanatra megfeledkeztem arról,
hogy a szöveg, amit olvasok, az enyém, és akkor ez nagyon furcsa
volt.
A könyv címét
az írás végeztével vagy folyamatában adtad
neki? Valamikor a vége fele járhattunk,
amikor végérvényesen eldöntöttem.
Voltak
különbözõ ötletek? Miért beszélsz többesszámban? A
címadással kapcsolatban kikértem mások véleményét
is, érdekes módon akkoriban még nem értették
félre a végleges cím jelentéstartalmát.
Késõbb
igen? Mit értesz ezalatt? Azt, hogy az
élet útján büszkén és ütemesen haladók
nem látták át, hogy az igazolt hiányzás cím
nem az iskolai hiányzásaim igazolása, mert hiszen az mellékes.
Nevezhettem volna elmagyarázott hiányzásnak, akkor viszont
nem utalt volna semmire.
Ismersz valakit,
akire azt tudod mondani, hogy úgy gondolkozik, mint te? Ez
nem ilyen egyszerû dolog. Könnyen lehet, hogy amikor õ otthon
ül a fürdõkádban, közben rajtam átmegy egy
autó. Túlélem, és a három hét intenzív
osztály után már nem ugyanúgy ülünk a kádban.
Szeretem azt hinni, hogy az ember bonyolultabb annál, mintsem, hogy végleteket
egyszerûsítsen le.
Érdekel
az olvasók véleménye? Ha lehet erre egyszavas választ
adj! Elõfordul.
Mi
volt számodra a legvisszataszítóbb visszhang? Nem
tudnék kiemelni ilyet. A pozitív visszajelzéseket ugyanúgy
értem, mint a negatívokat, ebbõl természetesen az
is következik, hogy a mögötte álló ember véleményét
elfogadom, mert változtatni nem tudok rajta. Itt ugyanis olyan elvekrõl
van szó, amik az ember neveltetésével függnek össze.
Hogyan
fogadta közvetlen környezeted? Csak kész munkába vagy
részletekbe is beavattad õket? Volt
egyvalaki, aki segített tudásával és barátságával
az írás idején, míg húgom velem együtt
követte nyomon a regény alakulását. Másoknak
nem adtam oda elkészülése elõtt.
Hogyan
fogalmaznád meg családod reakcióját? A
családom hatalmas, sokan vagyunk, így természetesen a reakciók
változatosak. Összességében azonban úgy gondolom,
örülnek annak, hogy nem vagyok koraszülött.
Ezt
vártad tõlük, ha egyáltalán vártál
valamit? Nem vártam semmit, amit kaptam,
az csak az, amit elõtte mindig is. Megértést, türelmet
és figyelmet.
Mondhatjuk-e, hogy
nagy port kavart az irodalmi közéletben az, amit írtál? Mivel
az elmondhatjuk szó rátok vagy önökre vonatkozik, a kérdés
feltevõjére, így ti vagy önök kavarjátok
vagy nyelitek a port.
Terveid vagy érzéseid
szerint számíthatunk-e következõ regényre tõled? Érzéseim
szerint igen. Terveim szerint talán.
Olvashattuk
egy napilapban, hogy külföldön is érdeklõdnek a könyved
iránt. Mi igaz ebbõl? Egy londoni
ügynökség, egy osztrák kiadó, valamint az ügynökségen
keresztül, a könyvrõl értesülõ nyugat-európai
kiadók érdeklõdését kitörõ örömmel
fogadtam. Épp a napokban vált biztossá, hogy ezek a nagy
európai kiadók megkapják olvasásra a könyvet.
Elsõsorban francia és német nyelvterületen való
terjesztésnek örülnék, mert ezeken a területeken
–az angolszász nyelvterületeken túl- olyan pezsgõ
az irodalmi élet, hogy büszkeséggel töltene el a megjelenés.
Már fel is kaptam a sálamat és az Örömódát
fütyülgetve sétálgatok a magyar utcákon, amiket
-akár szimbolikusan is- elhagyni öröm.
 Szinte
közhellyé vált ma Magyarországon, hogy az íróknak
nincs mibõl élniük. Osztod-e ezt a véleményt?
Osztom,
és azt is osztom, hogy mindenki foglakozzon a saját dolgával.
Érdemesebb lenne talán inkább azzal foglalkozni, hogy miért
Magyarországon a legmagasabbak a könyveket terhelõ adók,
Dánia után. Ha ugyanis egy könyvkiadónak is napról
napra kell biztosítania a megélhetését, hogyan várhatjuk
el, hogy az írót megfizessék.
Olvashattunk,
hogy valakit a Zabhegyezõre emlékeztetett amit írtál.
A Zabhegyezõ fõhõsének
lelki alkata sok hasonlóságot mutat az enyémmel. Az idõ
telik-múlik, de az ember nem nagyon változik a jóléti
társadalomban. Elképzelhetõ, hogy 2080-ban megjelenik majd
egy mû, és egész más környezetben, de ugyanarról
a kilátástalanságról fog szólni.
Mit
üzensz az olvasóknak? Az interjú
elején említett véleményem az emberi kapcsolatoknak
megfelelõen ismeretlen az olvasóknak, mert hiszen ismeretlen emberek,
nehezen üzenek. A felszínességet nem kedvelem, ezért
csak azt tudom mondani, hogy szívesen várok minden véleményt
és érdeklõdést a honlapomon található
e-mail címre. Sokakkal szövõdött érdekes barátság
eme segítséggel.
Váczi
Borbála
2003.12.17. |
